A bohém Ármin bácsi egész életében fazekasként dolgozott. A műhelye egy nagy falu főterén állott s mindenki ismerte őt. Az emberek messziről jöttek, hogy megcsodálják a kezei között születő csodálatos edényeket, bögréket és kerámiaszobrokat. A műhelyben mindig finom agyagillat terjengett s a fazekaskorong halkan búgott, miközben Ármin bácsi formázta a cserepeit.
Ám egy napon úgy döntött, hogy elköltözik. Nem mintha nem szerette volna a falut, vagy a műhelyét, de úgy érezte, ideje nyugodtabb helyre mennie. Így esett a választás egy régi, aprócska házikóra a Duna partján, ahol a hullámok csendesen csobogtak és a forgalmas főutcán áthaladó szekerek csörömpölő hangjai helyett, madarak éneke kísérte a napjait.

Amikor a falu lakói meghallották, hogy Ármin bácsi, a bohém fazekasmesterük elköltözik, nagyon elszomorodtak. „Hát honnan lesz nekünk továbbra is ennyi szépséges kerámiánk, Ármin bácsi?” – kérdezték. Ő azonban csak mosolygott és így felelt: „Ne aggódjatok! Nem megyek messzire s a fazekaskorongom nektek is forogni fog és ha szeretnétek, bármikor meglátogathattok.”

A Duna parti házikó éppen olyan volt, amilyennek elképzelte: kicsi, barátságos s a kertje tele volt vadvirágokkal, fenyőfával s fel-alá szaladgáló mókusokkal. Ármin bácsi a verandán állította fel új műhelyét és most már a Duna vizének csobogása mellett készítette a csodaszép kerámiákat. Néha a halászok megálltak, hogy megcsodálják a munkáját, máskor pedig a falu gyerekei jöttek hozzá, hogy megtanulják a fazekaskorong használatát.
Hamarosan a házikó híre eljutott mindenfelé. Az emberek nemcsak vásárolni jöttek, hanem azért is, hogy egy kicsit megpihenjenek Ármin bácsi verandáján s élvezzék a társaságát, a Duna nyugalmát. Így lett a kis házból nemcsak egy új otthon, hanem egy hely, ahol mindenki otthon érezhette magát.
És Ármin bácsi, a bohém fazekasmester boldog volt, mert tudta: a művészete és a szíve mindig ott lesz, ahol az emberek örömmel fogadják.
Annyira kedves mese, hogy megosztom.. 🙂